Minden évben megrendezik az iskolánkban az úszógálát, aminek az a lényege, hogy a gyerekek egy verseny keretein belül bemutatják a szüleiknek, hogy mennyit haladtak az úszástanulásban év közben.  Természetesen nem évfolyamok közötti versenyről van szó, hanem a házak versenyéről, ami sokaknak már ismerős lehet a Harry Potter regénysorozatból. Nálunk is négy ház van, ahogy Roxfortban (Hogwarts), csak itt nem Griffendélnek vagy Hollóhátnak hívják ezeket, hanem ennél prózaibb neveken futnak.

Cs. már nagyon készült a gálára, ugyanis kiderült, hogy már karúszó nélkül engedik úszni és két számban is megmérettetheti magát. Az egyikben egy szivacs szörfdeszkán, a másikban egy szivacsbékán kellett úsznia.

A vízzel igen különös a kapcsolatunk egyébként. Amikor évekkel ezelőtt szinte állandó tikkeléssel küzdött, elmentünk uszodába és ott múlt el neki először. Alig hittünk a szemünknek.

Tehát megint itt a gála, a víz. Izgalom a köbön. Jajj most papucs is kell, hol lehet. Meg a tábla, kell a kis tábla, a letörölhető.

Az iskolánál leparkolok és mielőtt bemegyünk, szépen végigvesszük a napot, felkészítem rá, hogy mi lesz hogyha nem a Piros ház fog nyerni, aminek a színeiben Cs. is úszik. Megérti, bólint. Azt is megbeszéljük, hogy nem kell a tábla neki, mert külön gyakorolta vele Mrs. H. úszásórán a feladatot és azt is tudja, hogy milyen lesz a pálya.

A legutóbbi gálákon még ott kellett állnom a táblával a medence végében és ugrálva, mutogatva jelezni neki, hogy éppen mit kéne csinálnia. De most, a négy iskolaév alatt ez az első alkalom, hogy a szülők közé ülhetek. Letelepszem a fűbe, beszélgetünk a barátokkal, de közben már izgulok, hogy mi lesz.

A gyerekek kijönnek, Cs. természetesen átkiabál mindenkit úgy mondja: - Ott van az anyukám!

Integetünk egymásnak.

Látom rajta, hogy nagyon izgatott. Cs. segítő tanárja, Mr. T. segít neki felvenni az úszósapkát és a szemüveget. Amikor az ő feladata következik, a szivacs-szörfön úszás már alig bír magával, izeg-mozog, végre beereszkedik a vízbe és felkiált: - Hú, ez nagyon meleg!

Az emberek felnevetnek.  

„Felkészülni, vigyázz, kész, rajt!” indul a verseny. Látom, hogy keményen küzd, kapaszkodik karúszók nélkül a szivacsba és erősen kalimpál a lábával, tolja előre magát. A többiek már mind beérkeztek a célba, ő még csak a medence közepénél tart, de nem adja fel, a bíztatás és a taps meg nem halkul, sőt egyre erősödik és azt veszem észre, hogy már körülöttem mindenki az ő nevét kántálja. Amikor pedig célba ér hatalmas ováció fogadja.

Elmondhatatlan érzés.

Figyelem az arcát, hogy kezeli, hogy utolsó lett? Megnyugszom, amikor látom, hogy boldogan mászik ki a medence partjára, integet és kiabál nekem: - Szia Anya!

Visszaintegetek és úgy érzem, hogy valahogy minden a helyére került.