Úgy kezdődött, hogy mikor szerdán hazajöttem munkából egy állig betakarózott gyereket találtam a számítógép előtt. Szélesen mosolyogva de bevallotta, hogy bizony fázik.
Kint napsütés van, meleg idő, semmi oka fázni.
Gyorsan lázat mértem neki. A hangulata továbbra is jó, hiszen iskolai szünet van. Ehetnek, ihatnak amit szemük szájuk kíván, egész nap annyit játszhatnak amennyit csak akarnak.
Mikor láttam, hogy lázas még akkor sem aggódtam nagyon, hiszen a nővére épp a szünet elején volt beteg torokfájással, lázzal.. Gondoltam ugyanaz a vírus lehet, így adtam neki a kedvenc finom lázcsillapítószirupjából.
Aztán hirtelen elment a géptől - ez volt az első figyelmeztető jel -, majd lefeküdt az ágyába - na ekkor már sejtettem valami nagyon nem stimmel.
Ágy csak és kizárólag az esti rutin után jöhet, nagyon szélsőséges esetekben pedig súlyos stresszhelyzetben, kiborulásnál.
Faggatni kezdtem mi fáj, mi a baj. Hát hogy ő meghúzta az egyik izmot a hasánál. Hol? Jobb alul.
Vészcsengő a fejben: az vakbél. Emlékszem apu gyerekkorunkban elmondta mi az és emlékszem hogyan nézték meg anyuval a hasunkat, mikor egy-egy betegség alatt fájt. Megtapogatom én is a hasát, már amennyire engedi. Nem ugrál a fájdalomtól, nem reagál nagyon. Plusz mondja: - De, anya emlékszem, hogy egyik nap nagyon megijedtem és nekiszaladtam az ajtófélfának.
Valami rémlik, tényleg volt két napja egy pánikos rohanás, megnyugszom kicsit. Jó a kedélye, mosolyog, a láza is lemegy hamar. Bár Andi barátnőm írja, hogy nekik nagyon jó volt a tapasztalatuk a helyi kórház gyerek sürgősségijében nemrégiben, nekünk nincsenek annyira jó tapasztalataink hét évvel ezelöttről, Csongi meg eléggé utálja a dolgot, ezért annyira nem is erőltetem, hogy bemenjünk.
Mikor hazaér, megkérem az apját is, hogy nyomogassa már meg a hasát a gyereknek. Csak ugyanazon a ponton fáj neki, de nem nagyon. Nem ugrál, nem reagál a nyomásra. Viszont bevallja, hogy elég sokat volt ma wc-n de csak mert rengeteget ivott.
Úgy döntök mégis beviszem hiszen már korábbi esetekből jól tudjuk, hogy a gyereknek iszonyat magas a fájdalomküszöbe. Ami nem vérzik neki, az gyakorlatilag nem is fáj...
Este kilencre érünk be, elég forgalmas a gyerek sürgősségi. Törött karok, rándult bokák, köhögős kicsik, síró, lázas kisbabák. Még lelkiismeretfurdalásom is van, hogy egy kis lázzal meg hasfájással pocsékoljuk itt az orvosok idejét.
Első körben egy nővérhez kerülünk aki részletesen kikérdez minket. Alig bírom elrejteni a nevetésem amikor megkérdezi Csongitól mi történt, ő pedig elkezdi mesélni percről percre a napját az ébredéstől kezdve. Megnevetteti a nővért akkor is amikor a lakcíme helyett azt válaszolja: hogy pontosan nem tudja de szívesen elmondja hogy kell odamenni a városból. Gyors vérnyomás, pulzus, lázmérés, vizelet teszthez kapunk kis üvegcsét és egy tölcsért. Felken a gyerek könyökhajlatába és mindkét kézfejére érzéstelenítő krémet és letapasztja átlátszó ragtapasszal ami a vérvétel miatt kell. A ragtapaszok alatti krémet nagyon viccesnek találja a gyerek, lehet vele játszani.
Ezután visszaülünk a váróba, de már mindketten nagyon fáradtak vagyunk. Tíz óra körül jár az idő és bár sok játék van Csongi kezdi unni a várakozást nekem meg le-lebillen a fejem az álmosságtól. Olyan negyven perc után visszajön értünk a nővér. Vérvétel. Nem szórakoznak, azonnal branült kap a gyerek a jobb könyökhajlatába azon át veszik le a vért. Minden egyes lépés előtt a nővér szépen engedélyt kér Csongitól és mindent alaposan megmagyaráz kedvesen például, hogy melyik ampulla vér mire szolgál majd. Engedi Csonginak, hogy ő maga vegye le az érzéstelenítőkrémes ragaszokat is. A végén sós vizzel átmossa a branült, lezárja és letapasztja mackós ragtapasszal.
Vissza a váróba míg kielemzik a vér meg vizelettesztet. Már lassan fél 12, a váró kiürül, már csak egyedül vagyunk ott. Végre megérkezik a doktor. Egy tündéri romániai orvos, Daniel aki végig azzal ugratja Csongit, hogy mivel magyarok és románok történelmileg nem barátok és mi mindig el akarjuk foglalni Romániát ezért ő most mindenféle fájdalmas vizsgálatot fog végezni rajta. Persze viccelődés közben vérprofin kikérdezi a gyereket mi történt és óvatosan megvizsgálja Csongort. Megkérdezi, hogy mennyire fáj egy tizes skálán. A gyerek váltig állítja, hogy biztos csak egy izmot húzott meg, vagy nekirohant valaminek mert csak akkor fáj, hogyha nyújtózkodik és akkor is csak 4-es a skálán.
De ő csak nevetve rázza a fejét és mondja, hogy most mondani fog valamit de az most nem vicc lesz. Ne ijedjünk meg, de sajnos ez vakbélgyulladás, a véreredmények is erre utalnak és műteni kell valószínűleg, de még előtte idejön egy sebész kolléga aki megnézi.
Hát ez eléggé sokként ért minket.
Valahogy kitámolyogtunk a váróba, Csongi meg sírni és kiabálni kezdett. Teljesen kiborult. Felhívtam az otthoniakat, hogy mi a helyzet és hozzanak be nekünk pizsamát meg fogkrémet mert bent kell maradni. Közben egy nagyon drága barátunk, Kinga is felbukkant - aki egyébként orvos a felnőtt sürgősségin - és próbált vígasztalni minket. Elmondta, hogy a doktor aki megvizsgálta Csongit nagyon tapasztalt és rengeteg vakbélgyulladásos beteget látott már. Elmondta milyen lesz a műtét és mennyi ideig tart. Azt is, hogy ebben a kórházban a legjobb kezekben vagyunk. Nagyon sokat segített nekem is, nem is tudom hogy háláljam meg.
Nemsokára a család másik fele is befutott. Elhozták Csongi egyik kedvenc könyvét, abból kezdett az apja felolvasni , hogy felvidítsa, megnyugtassa. Fél egykor megjött egy fiatal sebészdoktor is, újabb vizsgálat. Ő nem volt biztos abban, hogy vakbélgyulladás, de mindenképpen azt javasolta, hogy maradjon bent éjszakára.
Éjjel egy körül felvittek minket a gyerekosztályra. Egy hatágyas kórteremben kaptunk helyet. Matricák a falakon, kék függönyökkel elválasztott ágyak, tiszta, rendezett. Gyorsan átöltöztettem a gyereket pizsamába, és le is fektettük aludni. Nekem egy zöld kinyitható fotel volt megágyazva az ágy mellett. Kicsi, nem túl kényelmes, de tökéletesen elég és csodás érzés, hogy végig a gyereked mellett lehetsz.
Jött az éjszakás osztályos nővér Laura, bemutatkozott kedvesen és halkan elmondta, hogy ide fog jönni párszor éjszaka vérnyomást, pulzust meg lázat mérni. Ügyesen bebandázsolta a branült, hogy nehogy éjjel kirángassa Csongi véletlenül, meg ne nyomja őt annyira.
Csongi ekkorra már megnyugodott újra, szóval engedte a vizsgálatot nyugodtan, udvarias volt és kedves. Laura teljesen elolvadt tőle. Utána Laura megmutatta nekem hol van a szülői szoba, ahol van egy pici konyha, korlátlan mennyiségű teát, kávét ihatunk és kicsit szusszanhatunk a nagy izgalomra. A szobát egyébként a helyi Rotary Club rendezte be a szülőknek, van tévé is, mikrosütő, hűtőszekrény. Megmutatta a két fürdőszobát, mondta, hogy ad törülközőt is ha szeretném felfrissíteni magam. Van egy zsúrkocsi is, rajta vízeskancsók, szörpöskancsók, műanyag poharak, kekszek, babaételek, szívószálak, cumisüvegek stb - innen bármit elvehetnek a szülők ha kell a kicsinek.
Az éjszaka nem sokat aludtunk, mert az egyik kisfiú mellettünk sokat sírt, plusz rengeteg sípoló, meg csipogó hang volt amitől Csongi megijedt vagy ami kellemetlen volt neki. De azért valamennyit sikerült pihennie hajnal felé.
Fél nyolckor meg jött a nappalis sebész, hogy megnézze a hasát újra. Ő még azt mondta, hogy várjunk pár órát és meglátjuk mi lesz. Közben megérkezett a nappalis nővér, Zoé aki Laurát váltotta. Kedves, szépséges őszes hajjal és nagyokat mosolygott. Nagyon tetszett neki is Csongi udvarias, felnőttes stílusa, viccelődése.
Itt még mindig reménykedtünk,hogy csak fals riasztás, bár Kinga szavai ott visszhangzottak bennem, miszerint Daniel a dokibácsi nem szokott tévedni ilyen esetekben sem.
- FOLYTATÁS KÖVETKEZIK -
