Dühös lettem hétfőn. Mérhetetlenül dühös. Tudja, olyanok ezek, hogy adnak is meg nem is. Mint a bíró lánya. Persze megint a suliról meg a tanácsról van szó...

Négy és fél évesen került iskolába Cs.. Hiába volt olyan laza a tanrend, mint egy óvodában, mégsem értette az egészet. Képzelheti! Rengeteg gyerek, harmincan egy osztályban. Senki nem tartja tiszteletben a területét, a tulajdonát, sokszor nevetnek, ő meg azt hiszi, hogy rajta, nem érti őket, nem érti a játékszabályaikat.

Tehát azt választottuk, hogy az első harmadévben legyen csak fél napot bent, reggel kilenctől délig. Ebédidőben hazahoztuk ugyan, de így is elég sok gond volt vele. Kiborult, hajigált, üvöltött rendszeresen. Mégis úgy döntött az iskola, hogy elkezdheti lassan a teljes napos műszakot, délután háromig. Na, akkor jött a feketeleves és folyamatos napközbeni telefonok.

Igazából nem is emlékszem, hogy pontosan milyen sorrendben történtek a dolgok, minden úgy összefolyik. Többnyire csak érzések, apró jelenetek vannak meg belőle. Valahogy január környékén behívtak minket az igazgatóhoz, de csak én mentem, mert M. dolgozott. Emlékszem, ott ültem a tárgyalóban és bámultam egy béna plakettet. Majd elhangzott ez: felfüggesztés, majd ha nem javul a helyzet, keressünk neki másik sulit, mert erre se pénz, se ember. Én meg mantrázni kezdtem, hogy „istenkém, ez a gyerek még csak alig öt éves. Most kezdte az iskolát, rögtön felfüggesztenék? Jajj, ne! Jajj, ne!”

Aztán a következő kép, hogy gyalogolok hazafelé és zokogok a telefonba M.-nek, aki azonnal intézkedni kezdett és újabb időpontot kért.

Arra is emlékszem, hogy a második megbeszélésen az igazgatónő úgy kezdett beszélni velünk, mintha ovisok lennénk. Megalázó volt. Aztán M. megszórta kicsit szakszavakkal, és máris kenyérre lehetett kenni a csajt, főleg amikor azt is elárultuk, hogy pszichológus és egyetemen kutat. Kissé groteszk volt kívülről nézni.

Gyorsan megegyezés is született. Mi a tavaszi szünetben elvisszük Cs.-t magyar specialistához, illetve Angliában is megkezdjük az orvosi kivizsgálást. Ő meg elindítja a helyi tanácsnál az ügyünket, és a gyerek csak fél napot lesz bent.

A munkahelyemről kiléptem, mert máshogy nem tudtuk megoldani. Magyarországon pedig a Vadaskertből egy rövid megbeszélést követően egy könyvvel bocsátottak útra minket: Tony Attwood: Különös gyerekek. Az végre válaszokat adott a kérdéseinkre. Eltelt végül a tanév, találkoztunk pár specialistával, akik a megyei tanácstól jöttek, közben meg folyamatosan várakoztunk a következő orvosi kivizsgálásra.

2010 szeptembere végül igazi megváltást hozott. A megváltást pedig Mr. H. jelentette, aki a gyerek elsős tanítóbácsija lett. Közölte, hogy nem kell félnapozni a gyerekkel, ő szereti a kihívásokat, és azt szeretné, ha egész nap bent lehetne Cs.. Az első hét után félve mentünk be hozzá beszélgetni, hogy mi is történt eddig, ő pedig lelkesen fogadott minket. Mivel a „reception” év végére végre-végre megszületett egy speciális tanrend Cs. számára, ő ezt még nyáron átnézte, és elkészített mindent a gyereknek, amire szüksége lehet. Csinált iskolai tevékenységkártyákat, külön asztalt állított be neki, ahova odakészített legókat és más építős játékokat. Elmondta, hogy nem kell odaülnie a többiek közé, hanem ülhet széken, asztalnál, és majd külön tanulnak vele, sőt az iskolai gyűléseken sem kell részt vennie – azokat mindig különösen utálja -, hanem lesz valaki, aki addig vigyáz rá. Ebédelni mindig elsőként mehet, még a többiek előtt, minden új tevékenység, tanóra előtt pár perccel mindig előre felkészítik, hogy mi lesz a következő dolog, és hagyják, hogy befejezze rendesen, amit éppen csinál.

Majd elhangzott a varázsmondat: - Nem a gyereket kell a tanrendhez hajtogatni, hanem a tanrendet hozzá igazítani.

Az elsős év tényleg megváltás volt a receptionhöz képest. Mikor az első napokban Cs. a vadiúj szőnyegre egy hatalmas X-et rajzolt, hogy az ott az ő ülőhelye, és senki ne foglalja el, akkor sem balhéztak miatta, inkább elnézést kértek, hogy erre nem is gondoltak, és kerítettek neki egy saját kispárnát, amit mindig rátettek neki az X-re. Sokkal kevesebb alkalommal kellett például berohannom az iskolába lenyugtatni vagy éppen hazahozni a gyereket, mert elsőként megpróbálta elintézni vele ő vagy a kedvenc segédtanár, Ms. M., aki sajnos rettentő sok ütést és rúgást kiállt a gyerektől, de mindig határtalan szeretettel és türelemmel gondoskodott róla.

Sajnos azonban tavaly év végén újabb probléma merült fel. Kitették Cs.-t a klubból, ahova evés után mehetnek játszani, míg el nem kezdődik a tanítás. Sejtheti, hogy miért… Emiatt egy héten több alkalommal nekem kell bemennem felügyelni a gyereket. Ha ezt nem fogom tudni megoldani a jövőben, akkor hazahozhatom ebédelni majd minden nap, és nem lehet bent. Ez hangzott el hétfőn. Ezt viszont az egyetem/munka mellett nem fogjuk tudni megoldani.

Ezért vagyok dühös, mert hiába van meg a diagnózis, a speciális tanrend, hiába a jóakarat a tanárok részéről, hiába volt kint a megyei autista iskola szakembere segíteni, egyszerűen valahol elakadt a dolog. Bosszantó, hogy a tanácsnak nem volt elég két iskolai év arra, hogy eldöntsék, kapjon-e a gyerek iskolája támogatást, bosszantó, hogy az iskola nem tud lépni emiatt és amiatt, mert nincs emberük a feladatra, és újabb lehetetlen dolog elé állítanak minket.

A magántanuló státusz nem lenne jó neki. Az iskolában megvan az esély arra, hogy a szociális szabályok egy részét megtanulja és együtt haladjon a tananyagban a többiekkel. Külön jót tesz neki, hogy a nővére is ugyanoda jár és a magyar barátaink gyerekei is. Szóval igazából minden szép és jó, mert a tanrend csodálatos, a tanárok egyszerűen fantasztikusak, de patthelyzet lesz, ha nem oldódik meg az emberhiány a suliban októberig.