Ember vagyok, olyan ember aki esendő és tele van hibákkal. Vannak gyerekeim és ezért anya is vagyok, de én még mindig én vagyok. Nem lettem más ember csak azért mert utódokat hoztam a világra és nagyon szeretem őket.
Az egyik gyerekem autista.
Én meg most rohadt fáradt és fásult vagyok.
Egy kezemen meg tudom számolni, hányszor mentem el a barátaimmal szórakozni az elmúlt években, hányszor jutottam el a férjemmel koncertre vagy akár csak egy moziba. Amikor egy esetleges bébiszitter meghallja, hogy autizmus vagy hanyatt-homlok elrohan, vagy akkora összeget kér amit mi nem vagyunk képesek kifizetni.
Nem alszom valami sokat, mert a gyerek sem alszik valami sokat.
Minden egyes nap, ha nem vagyok elég körültekintő és nem szólal meg a kedvenc rádióadója indításkor a kocsiban rápacsáltam, mert jó szar napunk lesz. Ha megszólal, akkor is rápacsáltam és lassan agyvérzést kapok, mert végtelenítve kell hallgatnom Katy Perryt meg a Happyt meg a többi aktuális szart vezetés közben.
Minden egyes alkalommal, amikor megkérdezem mit szeretnének a hűtőben található dolgokból, ő elmondja, hogy chicken curry-t. Akkor is ezt mondja, ha azzal kezdem a mondókámat, hogy az nincs itthon. Hiába főzünk, sütünk bármit, csak bizonyos ételeket eszik meg, körülbelül egy tíztételes listából áll az étrendje.
Ha nem értem amit magyaráz a kedvenc játékáról, akkor kiborul. De hát nem csinálhatok úgy, mintha érteném ha nem tudok játszani se vele, mert kidobom a taccsot a sok össze-vissza forgástól.
A szívem megszakad minden egyes kibaszott nap, mert annyira fél, hogy mindenhova kísérgetni kell a lakáson belül, és nem tudunk segíteni neki.
Mindig kijavít ha valamit rosszul mondok, vagy rossz kiejtéssel. MINDEN. EGYES. ALKALOMMAL. Ez szerintem még Néri Szent Fülöpnek is felcseszné az agyát.
Amikor bárhol szóba kerül, hogy autista a gyereked, vannak akik sajnálni kezdenek, vannak akik mosolyognak, majd a hátad mögött genetikai selejtnek címkéznek, vannak akik egy csodálatos dolognak tartják, hogy egy mini Sheldon Cooperrel élhetsz együtt. Ráadásul még te érzed szarul magad, hogy feszengenek a környezetedben mert azt sem tudják mit mondjanak.
Ha segítséget akarnál kérni autista emberektől az interneten, nem mersz, mert félsz, hogy esetleg megbántod őket azzal, hogy nem bírsz az autista gyerekeddel, hogy sokszor tehernek erzed. Nem mered nekik elsírni a bánatod. Ha magad nem vagy aspergeres, akkor azt láthatod, hogy te csak egy nyomorult NT vagy ami mindenütt szitokszó. Mert azok mindent szarul csinálnak, rendezvényeket, érdekvédelmet, a mindennapokat. Én kérek elnézést.
Mivel autista a gyereked a többségi és az autista társadalom is elvárja tőled, hogy hős legyél, hogy szent legyél, mert hiszen azért kaptad ezt az istenektől vagy a karmától vagy a sorstól, mert te elbírod. Ha véletlenül nem vagy éppen elragadtatva a helyzetedtől és hangot mersz adni ennek, akkor egy utolsó szemét vagy aki meg sem érdemli, hogy ilyen csodát neveljen.
Amint látjátok fura egy csapat vagyunk mi, mert nem illünk be sehova. Kívülállók vagyunk. Küzdünk a gyerekeinkért, a jogaikért, de sosem lehetünk elég jók. Azért járunk szülőklubba mert ott nem mérlegelnek minket a többiek, nem bélyegeznek meg és nem kritizálnak.
Ott nincs olyan alapvető elvárás, hogy hős legyél, egy végtelen türelemmel megáldott szent. Fogd be a pofád. Ne rinyálj. Csak mosolyogj.
Hát én nem tudok csak mosolyogni állandóan. Mert én is ugyanolyan ember vagyok mint ti. Mint mindenki más.
Ember vagyok, nem szent.
Azt is kimondom, hogy fáradt vagyok. Hogy vannak rossz napjaim. Hogy van olyan, amikor meghallom az autóban a hátsó ülésről, hogy „lehet-e zene?” legszívesebben elszaladnék a picsába. Hogy néha kibaszottul nem látom a fényt az alagút végén és, hogy mindezek után rohadt lelkifurdalásom van, mert imádom a gyerekeimet és magam sem értem, hogy lehetek ilyen idegbeteg néha.
Lehet, hogy holnap majd megint tudok mosolyogni, de tök jó lenne ha néha megengedhetném magamnak a luxust, hogy dühös lehessek anélkül, hogy megítélnének miatta. Hogy kiereszthessem a gőzt mint most.
Mint itt.
Köszönöm.
