Komolyan mondom, soha nem értettem, miért van az a hülye fixációjuk, hogy negyedóránként megkérdezik beszélgetés közben, hogy én hogyan érzem magam.  Azt hittem, ez vagy valami járvány maguknál, vagy csak unatkoznak.

Azután megkaptam a levelet, tudja, amiben a diagnózis van, és lassan minden világos lett. Megértettem, miért kérdezgetnek ilyen sűrűn.

Szóval ott álltam a nappalink közepén, olvastam a levelet, hogy a gyerekem „high order ASD”, azaz magasan funkcionáló autista, és hirtelen valami bazinagy ürességet éreztem. Mintha konganék belül. Mint egy bádogember.  Kilégzés-belégzés, kilégzés-belégzés. Ballag a katona... a konyhába. Megnézi a mosógépet, belégzés-kilégzés. Mert muszáj. Dúdolgattam. Mit? Ja, a "Ballag a katoná"-t. Nem ismerheti, ez egy régi magyar sláger. De csak két sort ismételgettem.  Ballag a katona, még ő sem tudja hova...

Aki megtudta, azt kérdezte, hogy vagyok. Én vállat vontam. Hogy lennék? Ugyanaz a gyerek, semmi nem változott. Ha ránézek, egy göndör, kócos kölök, hatalmas szemekkel. A fiunk. Nem változott semmi. De valahogy belül kongott az a bádog.

Valami nem stimmelt.

Ballag a katona... autista. Ez csak egy címke. Ez csak egy buta címke. Még ő sem tudja hova... A-U-T-I-S-T-A... de a pszichiáter azt mondta, szerinte csodálatos mérnök lesz belőle vagy orvos. Csak autista...  Ballag a katona...Jajj, te hülye barom, csend legyen már!

Maga szokott veszekedni saját magával? Néha nagyon hasznos. Én nagyon szigorú vagyok ilyenkor.

Szóval veszekedtem, de nem segített,  egyszerűen nem ment ki a dolog a fejemből.

Aztán este lett és reggel.  És néha nagyon kellett sírnom. Aztán sírtam is. Először a zuhany alatt.

Szánalmasnak találtam magam, hogy mit nyafogok. Hiszen nincs semmi baj, magasan funkcionáló a gyerek, másoknak sokkal nagyobb gondjaik vannak. Na meg különben is, az egész olyan, mintha magamat sajnálnám. Hülye rinyás tyúk.

Maga szerint is, mi?

Na mindegy, szóval  a sarkokban sírtam. Ruhapakoláskor,  a konyhában, a gép előtt. Nem akartam ezzel terhelni a családot. Persze ez nem sikerült annyira, mert kibírhatatlanul hülye voltam mindemellett. De nem akartam fárasztani a barátokat se, pláne nem másokat.

Mintha mi sem történt volna.

Sírtam mérgemben és sírtam szomorúan. A mérges sírás jobb volt, mint a szomorú. Kevésbé volt tőle lelkifurdalásom. Látja, most is már bőgök. Francba. Van egy zsebkendője?

Szóval jöttek esték és reggelek, a számítógépbe temetkeztem meg a kávéimba. Gépiesen hazudtam kifelé mindenkinek, és közben veszekedtem befelé magammal. Megválaszolhatatlan kérdések is jöttek. Csak úgy a semmiből felbukkantak, az árnyékból nyújtogatták felém a kérdőjeleiket. Én tehetek vajon róla? Szedtem fájdalomcsillapítókat az epémre, amikor szoptattam... Mi van, ha azok miatt? Vagy a terhesség alatt csináltam valami rosszat? Lehet, hogy még sincs baja? Csak elnéztek valamit?

Közben vásárolgattam a pszichiáter által javasolt dolgokat. Nézegettem a NAS honlapot meg a szülői fórumokat. Aztán kezembe került az egyik új könyv. Volt benne egy szülőknek szóló szakasz a gyászmunkáról. Ez meglepett, azt hittem, nagyon fel vagyok készülve, mindent tudok már. És kiderült, hogy egy dolgot kihagytam a nagy felkészülésben. A családot, magunkat, hogy velünk mi lesz, a mi érzéseinkkel.

Azt írták, teljesen természetes dolog, hogy kiborulunk, hiszen ez egy sokk, elvesztettünk valamit. Ahogy a kezünkbe vesszük a diagnózist, beindul egy folyamat. Van, akinél évekig tart, van, akinél sokkal rövidebb. Van, aki átmegy sorban mind a hét szakaszon, van, aki kihagyja némelyiket, és van ahol a család megragad az egyikben és nehéz onnan kimozdulnia.

Melyik hét szakasz? Hát az első a sokk meg a tagadás. Aztán van a harag, az alkudozás, a bűntudat, a depresszió, az elmagányosodás, végül az elfogadás.

Tudja, miután ezt elolvastam, könnyebb lett. Az önostorozással is alábbhagytam és mertem beszélni róla. Végre.

Tessék, most magának is elmondtam, kellett kérdeznie. Most biztos azt gondolja, milyen szánalmas vagyok. Ha maga nem is, de én még kicsit azt gondolom. Sebaj. Majd kijövök belőle.  Nem akarom sajnáltatni magam, hiszen semmi okom sincs rá. Most már sokkal többször érzem magam szerencsésnek, mint szomorúnak. De amikor szomorú vagyok, már merek is az lenni. Jó hülyén hangzik, mi? Nemsokára még jobb lesz. Miatta, miattuk. A család miatt.

2011. április