Újra itt vagyok. Remélem, azért annyira nem hiányoztam.

Nem kell a zsepisdoboz. Ma biztosan nem, köszönöm.

Szerettem volna az iskoláról beszélni, a közösségről, mert a múltkor kérdezte. De nem áll össze a fejemben a kép, mert állandóan ezen a félelem-dolgon kattogok.

Nem én félek. Cs. fél.

Először csak nem mert kimenni egyedül a gyerekszobába. Hívta mindig a tesóját.

Aztán meg este a konyhába sem merte kivinni a tányérját egyedül, még akkor sem, ha minden lámpa égett. Most már ott tartunk, hogy nappal sem meri.

A legrosszabb meg pár hete történt. Ott álltunk az előszobában mind, biztattuk, hogy csak két lépés a fürdőszobaajtó, menjen. Kiment. Majd hatalmasat sikított, berohant a szobába, és onnantól csak kiabált és tikkelt vagy húsz percen át.

Tudja, mi történt? A felettünk lakó szomszéd zörgött valamivel…

Azt már megszoktuk, hogy a wc-re állandóan kísérgetni kell, más okokból, de az, hogy nappal sem mer kimenni a gyerekszobáig… Hát az nagyon rossz.

Kérdezzük, hogy mi a baj, de nem tudja pontosan megmondani.

Mindig mást és mást mond. Valószínűleg azt, ami először eszébe jut. "A baktériumok az agyamban mondják, hogy ne menjek" vagy "É. denevérje miatt nem megyek".

A félelem pedig egyre erősödik. Hónapról hónapra.

Mindig, mindenhová kísérni kell a lakáson belül. De vendégségben is.

Én is félős kisgyerek voltam egyébként. Tízévesen is képes voltam a hideg előtérben a régi nagyszekrényen ülni, télikabátban, míg haza nem érkezett valaki. Ezért valahol megértem őt, de pontosan ezért is vagyok kétségbe esve, mert tudom, milyen rettegni, félni.

Hogy milyen az, amikor valami gombóc lesz a torkodban, a szíved meg kalapál, kezed-lábad hideg veríték, és egyszerűen képtelen vagy megparancsolni az agyadnak, hogy oda menj, ahova kell.

Aztán, tudja, nála egy erősebb "félelem-szakasz",  egy "ki kéne mennem, de nem merek" után sokszor az jön, hogy felhergeli magát. Ha nem veszem észre, hogy ki akar  menni, ha nem kérdezek rá. Ő meg persze nem szól.

Na ilyenkor teljesen kiakad. A koordinációja is teljesen elszáll. Tegnap tíz perc alatt egymás után kétszer elesett, aztán lefejelte a legós dobozt, miközben leült mellé a földre, aztán meg nekiment az ajtókilincsnek.

Kipróbáltam ma, hogy megforgatom kicsit. Azt szereti. Szeret pörögni. Vicces neki. Az segített valamit, mert nem hergelte fel magát. De nem hiszem, hogy ez hosszútávon működne, mert ha csak egy kicsit is rosszabb a kedve, szinte lehetetlen közeledni hozzá, nemhogy megpörgetni.

Hogy mit fogunk csinálni? Még nem tudjuk, de egy fórumon találtunk ugyanilyen eseteket. Megnyugtató volt olvasni, hogy ez valamilyen szinten hozzátartozik az állapotához, nem valami újabb probléma.

Volt, aki azt írta ott, hogy a villanyóra percegése okozta a gyereknél a pánikot és ahogy erre rájöttek, onnantól könnyebb lett a helyzet. Megvolt a kulcs. Nálunk még nincs meg.

Hogy kinövi-e? Nem tudjuk. Majd csak megtaláljuk mi is a kulcsot. Addig meg kísérgetünk és odafigyelünk a legapróbb rezdülésekre, hogy mikor akar kimenni vajon.

Na mindegy...

Más: M.-el megnéztük együtt Carly videóját. Carly azt mondta benne, sokszor azért sikít, hogy elnyomja a zajokat.

Látja? Mindig tanulunk valami újat.

Most már értjük, miért hallgatja Cs. állandóan azt a hülye zenélős játékot, amit a Mekiben kapott a gyerekmenühöz. Egyfolytában megy az I got a feelin’, amitől húsz perc után rajta kívül már mindenkinek kisül az agya a lakásban.

A szolgálat meg nagy ívben szarik ránk, tudja? Még mindig nem kaptuk meg a tesztekre meg a fizikoterápiás fejlesztésre az időpontokat. A helyi szülőcsoport is hallgat, pedig annyira vártam a találkozókat.

Mondtam, hogy nem kell a hülye zsepis doboz. Most inkább boxzsákot kérnék, ha van.

Igazából dühös és tehetetlen vagyok és csapongok csak mindenfelé. De azért azt is szabad néha, nem?