Olyan kicsi volt, amikor közösségbe került. De mindenki azt mondta, hogy jót tesz majd neki. Hogy szinte muszáj, mert majd gyorsan felszedi az angolt. Alig volt kétéves. Hogy ez nem korai? Hát mi annak éreztük. Tudja, É. olyan nagyon szociális, már egészen kicsinek is az volt, alig várta, hogy oviba mehessen, miatta nem aggódtunk, Cs. meg pont az ellentéte, ezért is féltettük. Akkor még nem is tudtuk, hogy ennek komolyabb jelentősége van.
Az egyetemi bölcsibe járt, ami elég drága, ezért csak heti pár alkalommal vittük. Beszoktatás nem volt. Kétszer vele lehettem, ebből egyszer húsz percig maradtunk, aztán a következőnél már ott kellett hagynom tíz perc után, de legalább felhívtak, hogy rendben van a gyerek, ne aggódjak.
Szóval beadtuk a bölcsibe, de nem nagyon találta a helyét, a többi gyerek csak feszélyezte. Az angolt nem szedte fel. Nem szólalt meg.
Egyik nap a csoportszobában maradt egy babakocsi, beleült és onnan figyelte a többieket. Észrevették, hogy ott megnyugszik, hogy szeret ott üldögélni, és ezután minden nap betolták neki a kocsit.
Mindig, ahogy megérkeztünk, összeszedte a kis favonatokat, és hosszú sort épített belőlük, néha a kisautókból is, majd kézbe vett egyet és beült vele a babakocsiba. Onnan figyelte a többieket.
Néha szeretett kint játszani az udvaron, olyankor játékbabakocsit tologatott. Na meg mindent, aminek kereke volt. Szereti a kerekeket. Egyszer kölcsönadtam neki a fényképezőgépemet, amikor olyan hároméves lehetett, és lefotózta vele a kismotorja meg a babakocsi kerekét, meg a tévé gombjait. Nekem tetszett.
Na mindegy. Elnézést, kicsit elkalandoztam.
Szóval jött az ovi. Ugyanott, az egyetemen. Minden fontos információt megkaptak róla az óvónénik. Ezért is hagyták, hogy hadd csinálja, amit ő szeretne. Ott nem voltak kisvonatok meg babakocsi, viszont voltak gyöngyök meg mindenféle érdekes dolgok, amikkel lehetett babrálni, meg volt egy kuckó is, ahova elbújhatott.
Ritkán ment ki a többiekkel a kertbe, és többnyire az volt, hogy a hazamenetelkor, amikor a gyerekeknek mesét olvastak fel, ő teljesen máshol játszott, egyedül.
Amikor É. iskolába ment a szomszédos településre, akkor jobbnak láttuk, hogyha Cs. is átmegy vele, az ottani óvodába.
Rettenetesen rossz döntés volt. Az ottani stáb nem volt felkészülve Cs.-ra. Teljesen rugalmatlanok voltak, minden tekintetben. Pedig kérdeztük tőlük, hogy ha nincs kedve kimenni az udvarra, akkor bent maradhatna-e, hogy van-e valami csendes kuckó, ahova elbújhat, ha rosszul érzi magát. Mindenre igennel feleltek, de kiderült, hogy mégsem figyeltek oda.
Itt még mindig nem tudtuk, hogy Cs. autista, csak azt, hogy nagyon más, mint É., más, mint a kortársai, és "különc" dolgai vannak.
Aztán jöttek a problémák. Az óvónénik sokszor fejüket csóválva vártak minket a délutáni hazamenetelkor, "nyugtalan volt", "nem akart kimenni játszani". Áhh mindig volt valami gond. Nem értettük, hogy mi van.
Egyik nap különösen nagy baj történt. Valakit megütött egy játékkal, sérülést is okozott vele. Alá kellett írnunk egy papírt. Ez itt a szokásos procedúra ilyenkor. És tudja, mi volt a durva? Hogy amikor megláttuk az óvónénit a papírral, tudtuk biztosan: hozzánk fog odajönni.
Attól gurult be ennyire a gyerek, hogy elvették az ennivalóját. Nem a gyerekek, hanem az óvónők.
Igen, jól hallotta. Ebédnél elvették tőle a péksüteményt, amit csomagoltunk, mert csokis volt. A szeme láttára dobták ki a szemétbe. Mondjuk, én is szétzúztam volna valakit, azt biztos, ha kikapják az ételt a kezemből.
Szóval akkor még csak otthagyta az evést és elszaladt az asztaltól. Délután támadta le a másik gyereket egy űrhajóval.
Az óvónők nem törték magukat kínálgatással, így reggel kilenctől délután háromig egy falatot sem evett a hároméves gyerek.
Itt betelt a pohár. Visszavittük az egyetemi oviba. Ott nagyon örültek neki. Jóval kevesebb gyerek volt, jobban odafigyeltek rá és ismerték már a szokásait. Angolul még mindig nem tanult meg, csak egy dalocskát félig halandzsaangollal. A "Twinkle, Twinkle, Little Star"-t.
Tudja, az egészben az a szomorú, hogy visszanézve annyira nagyon egyértelmű, mi volt a gond. Mégsem vette észre senki.
Vittük mi orvoshoz, hogy megnézzék a vércukrát. Azt mondták nekünk az oviban, hogy elég ingerlékeny, ok nélkül vannak dühkitörései, talán a vércukra ingadozik. Vittük orvoshoz, hogy megnézzék, jól hall-e, mert nem hallgatott a nevére. Vittük mi, és mégse történt semmi előrelépés. Talán nem vettek minket komolyan.
Az iskola volt az első olyan hely, ahol végre történt egy és más.
