Csendben vagyunk. A GPS szerint összesen negyven perc az út, és a negyven percből öt éppen elég volt arra, hogy elmondjam, ami a szívemet nyomja. Tudtad úgyis, szavak nélkül is, de olyan jó végre kimondani.
Egy másodpercre idefordulsz és rám mosolyogsz. Ez jó, ez mindig jó. Gyakran elmondom, milyen szép a mosolyod, és sose unom meg. De azért könnyebb így beszélnem, hogy az utat kell nézned közben. Tehát folytatom.
Szóval szégyellem magam, nagyon. Mert nem vagyok elég erős. Képtelen vagyok megbirkózni a dologgal. Folyamatosan tagadok. Közben meg furdal a lelkiismeret, hogy mit rinyálok folyton. Hiszen ez nem egy rettenetes állapot, sőt inkább izgalmas, mint kétségbeejtő. Tisztában vagyok vele. Mégis…
Természetesen szakszavakkal válaszolsz. Bírom, hogy ilyen okos vagy. Kérdezed, hogy miért várok el ennyit magamtól. De erre nem tudok válaszolni.
Április óta olyan, mintha egy kaleidoszkópos szemüvegen át nézném a világot, állandóan változik a kép, de nem megnyugtató, hanem a vészjósló, ijesztő módon.
Észrevetted, hogy a barátok egy része eltűnik, ha gyereked születik? De azt kevesen tudják, hogy akkor is eltűnnek mellőled emberek, még akár családtagok is, ha kiderül, hogy a gyereked sérült. Ez a legfájdalmasabb.
De én is bujkálok. Akkor is, amikor a gyerekekre várunk a sulinál, igyekszem elfoglalni magam nagyon a könyvemmel vagy a telefonommal. Fel sem nézek. Kivéve, amikor ott van Zs. Ő nagyon meg tud nyugtatni, ráadásul sokat segít, kérdez.
Itthon nem telefonálok, a csetet sem kapcsolom be, ha gépnél vagyok.
Többnyire azért, mert már utálok magyarázkodni. Amikor megkérdezik: "na mi van veletek?" akkor egy idő után muszáj kibökni és aztán magyarázkodni, és aztán jön a szokásos duma "de hát olyan aranyos kisfiú, én semmit nem láttam rajta", és a legszarabb, legidegesítőbb kérdés: "BIZTOS?".
Ilyenkor legszívesebben kiabálnék: "Nem, nem biztos, hiszen az itteni pszichiáterek, pszichológusok, gyermekorvosok, logopédusok, tanárok, speciális pedagógiai asszisztensek mind-mind a bolhapiacon szerezték be a diplomáikat."
Tudom, hogy sokszor csak vigasztalni akarnak vagy nem tudnak mit kezdeni a dologgal, de mégis. Nem, ezt nem kell, inkább ne mondjanak semmit.
Téged is megijesztett a genetikai vizsgálat. Bármilyen hülyén is hangzik, valahol örülök ennek, mert én is be vagyok tojva. Sokszor az autizmus nem jár magában, sőt van, amikor csak melléktünet. Pár betegséget kizártak, de itt van egy új lehetséges "szindróma" már megint.
Közben a kaleidoszkóp forog. Sötét erdő.
Egyre türelmetlenebb vagyok mostanában. A bogyók nem segítettek, a tanulást teljesen elhanyagoltam. Ráadásul úgy látom, hogy a helyzet romlik, nem javul.
Már majdnem minden nap van ordítás, tombolás. Majdnem minden nap van olyan, hogy szorosan fogom a kezét, ne szökhessen el, csak megyek előre az utcán, mint egy gép. A fülem ugyan hallja a veszekedését, az üvöltését, de az agyam már nem jegyzi le. Nézek valami távoli célt. Mostanában vidámabb ruhákat hordanak a nők, lehet nézni előttem menetelő színes foltokat. Ott be kell fordulni, lépcső, kulcs a zárba, ajtó kinyit. Ő üvölt. Meg is harapott, megkarmolta a kezem. De nem érdekel. Üvöltenék, visszaüvöltenék, megütném, visszaharapnám. De nem. Csak megyek, mint a gép, és belül feszít az elkeseredettség. Nincs türelmem hozzá sokszor. Aztán néha mégis üvöltök. De az még rosszabb.
Közben meg menekülök. Április óta menekülök, az írásba meg a sorozatnézésbe. Újabb hülye sorozatot kezdtem el nézni. Nem is érdekel igazán, csak elbámulok a monitor felett sokszor, a semmibe.
Szégyenkezve vallom be neked azt is, hogy nem tudom használni a kártyákat. Próbálom, de nem megy. Sokszor elfelejtem és néha úgy érzem, szándékosan nem foglalkozom vele. Nyomom el az egészet kegyetlenül.
Kint van végre. Minden. Elmondtam. Piros lámpa. Megállunk. Rám nézel, mosolyogsz, te jössz. Mesélsz, mesélsz, őszintén.
Negyven perc. Negyven perc, amitől sokkal könnyebb lett. Negyven perc, amikor nem vettem fel a „keménycsaj vagyok, mindent megoldok” álarcot, hanem hagytam, hogy segíts. Negyven perc, és új időszámítás kezdődött.
Ha lehetne, kiutalnék mindenkinek ilyen csodálatos negyven perceket.