Vannak dolgok, amikről nem beszélünk, pedig nagyon kellene. Vannak dolgok, amik annyira ijesztőek, hogy inkább a homokba dugjuk a fejünket és megpróbáljuk őket elfelejteni.
Elfelejteni amikor a gyerekünk először kimondja a szót, hogy öngyilkosság.
Hogy rémálmai vannak tőle. Mert retteg.
Szorong, szinte folyamatosan, amit baromi nehéz feloldani. Vigasztaljuk, eltereljük a figyelmét. Trükköket vetünk be, amikor jönnek a nappali "rémálmok". Megbeszéljük, hogy azonnal szól, ha érzi, hogy jön.
A rémálom, hogy szörnnyé válik és hirtelen széttépi a kedvenc plüssjátékait a végén meg leugrik valahonnan.Vagy a rémálom ami éjjel jön. Mikor kiránduláskor víz fölött megyünk át és éjjel sikoltva ébred, mert azt álmodta,
belefulladt a vízbe.
Rémálmok, szorongások, ijesztő gondolatok. Jön, jön, mi meg tehetetlenül nézzük.
Aztán elmeséli a legutóbbit és annak is a vége rettenetes. A legrosszabb amit szülő valaha hallhat. Hogy bántja magát. Meséli és közben zokog. Ölelem a kis testét, mert úgy reszket. Simogatom gyönyörű, izzadt fürtjeit. Susogok a fülébe közben pedig a jeges kéz már a torkomat markolja.
Vigasztalom, elmesélem a saját élményeimet. Hogyan lendültem túl ezeken. Hogy csináltam a szörnyet nevetségessé.
De nem tudom segít-e. Tehetetlenül kiáltanék segítségért, de én vagyok itt most a felnőtt. Nekem kell erősnek lennem.
Vannak dolgok amikről nem beszélünk. Vannak sötét dolgok amikről nem merünk írni. Mert örüljünk, hogy beszél, hogy szobatiszta, hogy tud velünk nevetni és tudjuk, hogy sokkal üresebb lenne a világ nélküle.
De amikor a zokogó testét öleljük, az izzadó fürtjeit simogatjuk, egész valónk egy hatalmas segélykiáltássá válik
és nem vagyunk biztosak abban, hogy lesz felmentő hadsereg.