Nyomja a fenekemet ez a szék, nem meglepő, hiszen egész kisgyerekekre van méretezve. A helyzet amúgy is elég kényelmetlen, a hülye szék nélkül is az. Kéremszépen, én inkább törökülésben ülnék a földön…

Kérem, nem lehetne kicsit lassabban? Az angolom igencsak elromlik, hogyha éppen ideges vagyok.

Tetszik, ahogy mosolyog, az jó jel. De kérdez is újra meg újra.

Mit is? Megismételné, kérem?

Jaaa, hogy mit csinálunk otthon másképp a gyerekkel?

Hát nem is tudom.

Ez most fogas kérdés. Eddig mindenre viszonylag kielégítően tudtam válaszolni. Például, hogy mikor láttuk meg az első figyelmeztető jeleket. Picike volt, hatalmas göndör szőke hajjal. Nekiment mindennek. Fejjel… Bumm, ajtófélfa. Bumm, a szekrény…

Már akkor kezdődött. Amit lehetett, kipárnáztunk. Nagyon pici lakás volt, kész művészet volt mozogni benne.  Az ágy a falra felcsukható fajta, de nem szerettem felállítani, mert rettegtem, hogy mi lenne, ha a hatalmas vas ágykeret rázuhanna a gyerekekre.

Szóval igen. Akkor elkezdődött. Párnáztunk és sarokvédőztünk. Ez már nem kell. Az utcán még kéne. Sokszor kicsit elbambul. Tudja, meglát valamit és nekimegy egy beton virágcserépnek. Miért, ez érthető, nem? Ha magával szembejönne egy szárnyas zebra az utcán, rajta egy rózsaszín plüssruhás kerti törpével, szerintem maga is nekimenne az első hirdetőoszlopnak.  Na, hát neki egy bringa kereke is ilyen. Ezért fogja a kezünket még mindig, bárhova megyünk.

Nem állítjuk meg sosem a meséket, amikor nézünk valamit. Nem szabad, mert akkor neki megszakad a vonal. Elölről kell kezdenie, úgy érzi. Ideges lesz. Szóval pisiszünetben megy a film tovább, aztán visszatekerjük. A fogmosás. Na, az egy izgalmas pont. Határozott sorrendben kell történnie. Először a nővére megy, aztán ő. Fordítva nem jó. Ha fordítva történik, akkor nagyon-nagyon rosszul indul a reggel. Olyan érzés ez neki, mint amikor kavics megy a cipőnkbe, és nem tudjuk kivenni. Vagy mikor nem a kedvenc bögrénkből isszuk a kávét, és olyan hülye lesz az egész nap tőle.

Aztán ha rosszul kezdődik a nap, a közepére összezavarodik és kiborul.

Mit csinálok ilyenkor? Amikor magába fordul és tikkelni kezd, vagy artikulálatlanul üvölt? Leülök elé a földre. Az utcán is. Igen. Ha nagy a sár, akkor igyekszem csak guggolni, de néha kivitelezhetetlen. Mindegy, mert jó sok sártűrő gatyám van. Miért ülök le?

Magának milyen érzés lenne, hogyha nagyon-nagyon szarul érezné magát, épp szét akarná feszíteni az ideg, és akkor valaki maga fölé tornyosulna, és úgy akarná megnyugtatni. Hát én minimum sípcsonton rúgnám és még idegesebb lennék.

A tikk miatt kellett itthon nagyon minimálisra levinni a stresszhelyzeteket is. Ezért rajzolunk. Nagyon sokat rajzolunk. Van egy hatalmas fehér táblánk. Arra felrajzoljuk, felírjuk, hogy mit tervezünk aznapra. Hogy hány nap múlva lesz szünet, mikor megyünk abba a nagy svéd lakberendezési áruházba. Nem szeret csak úgy felkerekedni. Neki itthon jó. Ismer mindent. A nagyszobát, a legósdobozt. Ráadásul azt nem is tudja magával vinni, ha megyünk valahová.

Mi sokat viccelünk otthon. Szeretünk ironizálni is, ugratni a másikat. Vele nem nagyon lehet. Mert nem érti. Azt hiszi, azt is komolyan mondjuk:  „naná, hogy mindjárt kimegyek az éjszakába az autóhoz, és behozom a robotot!”. Szóval ilyet nem lehet, mert le fog ülni és szépen várja majd, hogy akkor kimenjen valaki és hozza, amit ígért. Tehát nincsenek teljesíthetetlen ígéretek. Maga sem szereti, gondolom, hogyha megígérnek valamit és nem tartják be. Arról ő nem tehet, hogy nem érti, mi ezt nem ígértük meg, csak viccelünk vele.

Tudja, hogy ő mindig az igazat mondja? Nem kertel sosem. Ez néha kínos, néha nagyon jó. Az őszinteség fontos és nagyon jó dolog.

Tényleg nem tudna valami jobbat kérdezni? Ez nagyon ciki, de halvány gőzöm sincs, hogy más családokban hogyan csinálják.

Ő egy kicsit más, mint az átlagos gyerekek, máshogy látja a világot. De mi is mások lettünk általa. Ez egy kicsit más család és ez jó. Ez nekünk megfelel.

Most pedig nem kelhetnénk fel végre ezekről a szörnyű székekről? Hogy maga is szívesebben ült volna inkább a földre? Miért nem szólt? Az őszinteség fontos és jó dolog.

2011. április