Ugye, van gyereke? Emlékszik, milyen érzés volt, amikor először próbált a kicsi egyedül járni? Arra a pillanatra gondolok, amikor elengedi a széket és egyedül elindul, mi meg remegve figyeljük a szőnyeg szélén, hogy na, vajon elesik, nem esik? Fel tudja idézni azt a reszketést, az izgalmat, amit érzett? Csodálatos, nem? Az első önálló lépés egy nagyon fontos mérföldkő...
Nálunk több olyan dolog is van, ami ezzel felér.

Tavaly biztosan sokan meglepődtek, amikor álltam az Állatkertben a kisállatsimogató kerítésénél, és bőgve fotóztam, ahogy az akkor öt és féléves fiunk először megsimogatott egy kiskecskét. Érti ezt? Senki nem értette. Én meg legszívesebben mindenkinek elmondtam volna: "Tessék nézni azt a kisfiút narancsszínű pólóban. Tetszik látni? Megsimogatott egy kiskecskét. Ugye, milyen nagyszerű!".

Otthon könnyek között újságoltam mindenkinek: "Képzeljétek, megsimogatta a kecskét, M. bevitte és ő meg hozzáért egy kiskecskéhez és tényleg, rendesen megsimogatta, azután meg egy másikat is!" és senki nem értette, miről beszélek.
"Miért ne simogatna a gyerek kecskét? Nagyfiú már!"

De mi tudtuk, milyen fontos dolog ez. Hiszen egészen addig szinte pánikszerűen félt mindentől, ami picike volt, szőrös és lélegzett. Sőt,  a kisbabáktól is nagyon félt. Meg a legyektől, szúnyogoktól, madaraktól is. Mindentől, ami az ő világában kiszámíthatatlanul mozog. Amit nem tud megérteni.
Aztán képzelje, két napja a barátaink tengerimalacát is az ölébe tehettük pár másodpercre, sőt azt is megpróbálta megsimogatni. Kinyújtotta előre a lábát, teljesen megfeszült, borzasztó zavarban volt, de akarta és megpróbálta és ez, tudja, hatalmas dolog.
Ilyenkor csak egymásra nézünk M-el és nagyon büszkék vagyunk a bátor fiunkra. De másnak már nem dicsekszem ezzel, mert nem értené. De maga már érti, mert elmondtam, milyen.

Azután ott a másik mérföldkő, amit nemrég elértünk. Az iskolai szereplés az előadáson.
Tudja, ott az a sok ember a nézőtéren, zaj van, ráadásul közben nem csinálhatja azt, amit akar, nem kelhet fel, hogy körbeszaladgáljon kicsit, vagy táncikáljon, ahogy neki jólesik. Ez neki egy nehéz próbatétel.
Az osztályfőnök viszont mindig ragaszkodott hozzá, hogy ne maradjon ki a gyerek a színdarabokból. Nagyon nehezen ment, általában előadás alatt ott kellett ülnöm mögötte a földön, lenyugtatni. Amikor csoportosan mentek fel énekelni, például a karácsonyi műsorban, akkor nem volt ezzel nagy gond, de amikor kisebb csoportban kapott szerepet, akkor elkélt a segítség.
Szóval nemrég volt egy előadás, ahol ő volt az egyik kertész. Öten mentek fel a színpadra, ahol énekelniük kellett. Igaz, hogy Cs. a saját feje után ment és kissé átértelmezte a szerepet, de a végén csak bekapcsolódott az éneklésbe is.

Tudja, milyen gyomorgörccsel ültem ott a nézőtéren? Ugrásra készen, hogy mikor kell érte menjek, hogy vajon kiborul-e, hogy nehogy elrontsa a többiek játékát. Aztán nem kellett mennem és nagyon-nagyon büszke voltam rá. Legszívesebben világgá kürtöltem volna, milyen ügyes a fiunk!

Szóval nekünk ilyen örömeink vannak. Más akkor ünnepel, hogyha a gyerek érmet nyer a karateversenyen, vagy bekerül a megyei döntőbe a versmondón. Mi akkor is, amikor Cs. megsimogat egy kecskét, vagy végigcsinál egy pár perces előadást, vagy ha fel tudja venni rendesen a zokniját meg a cipőjét.

Nagyon szerencsések vagyunk, hogy ilyen sok mindent megünnepelhetünk.

2011. május